Trois murs pour la salle de torture.

közel két hete, hogy hosszú idő után újra végtelenül boldog voltam. közel két hete, hogy újra láttalak. közel két hete, hogy ostobán feltártam minden racionalitás nélkül azt, amit oly régóta éreztem irántad. azt, amit mélyen eltemettem magamban, hogy ne veszítselek el, talán féltem. féltettelek. szinte már el is felejtkeztem róla, hogy mik játszódtak le bennem, hiszen mélységesen megszenvedtem az eltűnésedet. hónapokig azon gondolkoztam, mivé lett az, amit oly sokszor mondtunk egymásnak, az hogy 'fontos vagy'. azt, hogy mindig ott leszünk a másiknak. sajnálom, de én nem tudtalak teljesen figyelmen kívül hagyni. 


aztán derült égből villámcsapásként megjelentél újból az életemben és pontosan, amilyen hirtelenséggel itt termettél, úgy váltál semmivé, mint a kámfor. tudhattam volna, hogy így lesz. nem lett volna szabad óvatlanul a boldogságtól vezérelve elárulnom magam.

ˇ.lélekdarabkáimnak a legnagyobb szeretettel.ˇ

SZERETLEK! - igen, téged! téged, aki most olvassa ezen sorokat. oka van annak, hogy tudomást szereztél erről a bejegyzésről. sablonos és semmitmondó lesz, de mégis minden benne lesz, pont annyi, amennyinek benne kell lennie. sajnos kifogytam a szavakból és szégyellem, hogy ennyire kreatívtalan  vagyok, pedig a legszebb bejegyzést érdemled. 

sok mindenért tartozom neked hálával, például azért, mert mosolyt csaltál az arcomra, megöleltél és ezzel boldoggá tettél. segítettél, ha gondom akadt. támaszom voltál és segítetted az utamat. boldog vagyok, hogy azon legszebb emberi kapocs van közöttünk, amit az emberek barátságnak neveznek. jóban és rosszban velem voltál, ha még nem, akkor úgyis fog még majd rá alkalom adódni, mert szeretném, ha hosszú távon részese lennél az életemnek. 

köszönöm, hogy elfogadtál olyannak, amilyen vagyok... egy átkozottul balfasz, mentálisan totálkáros érzelmi roncsnak. szeretsz, ennek ellenére is. mellettem vagy és bearanyozod a napjaimat. csodálatos vagy, kérlek becsüld meg magad és vigyázz magadra, mert olyan lény vagy ezen az ocsmány világon, akiért érdemes élni. 

NEKED ezen felül is köszönet jár még, ha olykor viharos is a kapcsolatunk. nagyon szeretlek és nagyon fontos kis gombóc vagy az életemben. csodállak, hogy erős vagy és minden egyes nap megküzdesz önmagaddal és a félelmeiddel. de én mindig itt vagyok neked és akármi legyen segítelek az utadon. csodállak, meg számomra te vagy a legcsodálatosabb lény ezen a földkerekségen. köszönöm, hogy vagy nekem, köszönöm az emlékeimet, a boldog pillanatokat és a mosolyaidat. örökre a szívembe zártam ezeket a dolgokat. köszönöm neked. szeretlek, légy jó és vigyázz magadra.

*_darabként számolnak el, én csak egy bábú vagyok.~

én csak egy bábú vagyok a sorozat-gyártotta fröccsöntött játékok gyáróriásai szívében. egy darab selejtes bábú. kikerültem a forgalomba és, aki előtt felsejlenek a hibáim eldob, talán van aki épp ezért szeret, mert különleges vagyok ezáltal. talán. kaptam egy lelket, ami kiüresedett és az általa keletkezett űr sósavszerűen marja a mellkasom, egészen addig míg ki nem égeti belőlem az összes létező érzést.

egyszerűen nem tudom felfogni, miért, mi célból ültettél a testembe érzéseket, mikor úgyis tudtad, hogy össze fogok rogyni a terhük alatt. főleg, ha egyesével rugdosod ki a lelkem fő támpillérjeit. mindegy, úgysem érdekel. elfelejtettél. nem is tudod mit tettél velem azzal, hogy kivirágoztattad a lelkem, majd egyesével kitépted a virágaim szirmait és minden szavad, mint penge elvágta a gyökereimet a földtől. majd végül hagytad parlagon heverni a vértől mocskos testemet. nem tudod, NEM AKAROD TUDNI. nem érdekel, NEM AKAROD, HOGY ÉRDEKELJEN. bele kell törődnöm. muszáj.

~_.jóvilágvan._*

megkívántalak, megettelek, kihánytalak, rosszul vagyok. 

hiába vártalak bús fák alatt, utáltalak, foglyod vagyok. 

örökbe kaptalak, nem kértelek, de nélküled elárvulok. 

arról ami köztünk lefolyt, csak azt tudom: hiába volt. 

megsodortalak, elszívtalak, megittalak, kisírtalak. 

kiizzadtalak pár év alatt, de jól tudod, nehéz dolog. 

elfelejtelek, megáldalak, szorul hurok, rosszul vagyok. 

magamra festelek, elrejtenek szatén kezek, acél habok. 

szörnyű az a szerelem amibe bele se lehet halni. 

csak mérgét, a keserűt nyelni, meg a fele szíved eldobni.

*a tudathasadás peremén felejtést ne remélj*

a valóságom szertefoszlani látszik, másodpercről másodpercre, villódzva, elfolyva, darabokra hullik... mint az akvarell a papíron, úgy ivódik belém a fájdalom. pont olyan élesen, csak az élénk színüket gyászba borították. mélyfekete gyászba.

saját magamról pedig az az állatfaj jut eszembe, 

ami a környezetszennyezés miatt 

úgy halt ki nemrég,

hogy sosem látták élő példányát. *

~.3 days to kill.~

lassan reggeledik, én meg éberen ülök az ágyamon nézve egy filmet, amit egy kedves ismerősöm ajánlott és ígéretet tettem neki, hogy annak ellenére, hogy nem sűrűn nézek 'ajánlott' filmeket ezt megnézem. most is éppen megy... nyomasztó. nyomaszt a gondolat, hogy reggeledik és én meg csak nézek ki a fejemből, nézem a filmet és szorongat az az érzés, hogy mindjárt sírni fogok. de nem fogok, ismerem magam. furcsa ez a film, még jobban kiváltja ezt az érzetet. hajnal 5 óra van, és a filmben pontosan harangoznak, égnek a szemeim. rettenetesen furcsán érzem magam, nem tudom mi bajom van, és azt se tudom megmondani, hogy miért... vége van... egy hajszál válasz el attól, hogy ne folyjon patakokban a könnyem. fáj, gyötör, kínoz. furcsamód tekeredik körbe a nyakamon a láthatatlan kéz és ritmusszerűen fojtogat. a legkülönösebb talán az, hogy mindezek ellenére nem vagyok szomorú, sőt jelen pillanatban inkább tettre-késznek érzem magam és euforikus állapotban létezem. lebegek, mintha a lelkem a testemen kívül helyezkedne el és nézné végig a láthatatlan fojtogató munkáját. az is lehet, hogy pont a lelkem az, aki a vesztemet akarja. katartikus élményem van, egyben felemelő és mélybe sújtó. különös érzés.

____________________________________________________________________

furcsa dolog, mikor így délután 5 órakor visszatekintesz a hajnali gondolataidra. az még furcsább, hogy azóta a film ereje nem enyhült, és ugyanaz az érzelemtömeg nehezedik a szívemre és lelkemre, mint egy fél nappal ezelőtt. forgolódom és ölelgetem az újdonsült családtagot, egy új plüssrókát. nem szokásom a személyes tárgyaimról beszélni, s lőn most megtettem. ami a blogolásomat illeti, a minap visszanéztem a régi blogomat, meglehetősen sokat változott az írásom, a gondolkodásom. ellenben az érzéseim és a hangulatváltásaim kevésbé. mindegy is, roka kijelentkezik, balra el! 

ˇ.tejbe fúlva alszom el.~

i *LOVE you more than anything.
you fucking idiot.

hajnali fél kettő van és az eddig megfogant gondolatok hirtelen kitollasodtak és szárnyra kaptak, mielőtt szavakba önthettem volna őket. gondolatilag üres vagyok, az érzések pedig leírhatatlanok. leírhatatlanok alapból. csak mégis, én naiv próbáltam volna emléket állítani nekik, még akkor is, ha ezt az érzést nem adja vissza más, csakis ő. ő az, aki ölelésével megtörte a jeget és felmelegítette a szívem. a szerkezet, igaz nagy nehezen, morcosan csikorogva és szikrázva a rozsdától..., de elindult. most pedig minden áron le akarja dobálni a láncot, ezzel fenyegetőzve, ha nem lehet mellettem ezt érdemlem. és sajnos nem lehet mellettem, pedig szükségem lenne rá a nap minden egyes percében. függő lettem, méghozzá kritikán aluli.odáig vagyok érte és ezt egy kicsit szégyellem is, hogy ennyire vehemensen reagál rá az érzelmeim fő központja, gyengének és sebezhetőnek érzem magam tőle.

'álmokon kívül most más nem érdekel
óriás szappanbuborékba ültetem magam.

VIGYÉL EL...'

csodálatos, euforikus érzéssel tölt el minden perc, amit vele tölthetek.

____________________________________________________________________________

megint elfogytak a szavaim és most így egy hónap távlatából újból neki fogtam ennek a bejegyzésnek. nem garantálom a sikerességét, de muszáj megírnom. belső kényszert érzek, hogy kiírjam magamból az elmondhatatlan érzéseimet amik, mint az infúzió minden egyes cseppje átjárják a testem minden zugát ezzel éltetve sorvadó lelkivilágomat. komolyan sosem írtam még ilyen lassan blogbejegyzést, éget minden egyes szó, amit meg akarnék osztani a világgal, de egyszerűen nem tudom leírni, mardos, nem ereszt, kapaszkodik. nem tudom, miért... pedig rettenetesen csodálatos és pozitív hatással van rám. a szimpla rózsaszín köd helyett, én szivárványszínű fátyolvilágban élek, mikor velem van. ha nincs velem, a zord szürke eső/hó fellegek jönnek és borítják sötétbe a napjaimat. de eső nélkül nincs szivárvány, ahogy hiány nélkül nem is igazi az a szeretet. furcsa érzéssel tölt el az a tudat, hogy azt hittem ezt az érzetet más már soha, de soha nem hozhatja elő, nem tudja kiváltani belőlem más, csak ő. és erre tessék... tévedtem, jöttek, láttak és elrabolták a szívemet egy szempillantás alatt. boldoggá tesz és egyben félelmet is gerjeszt. félelmet, félelmet önmagamtól. eljutottam így röpke egyetlen hónap alatt, hogy félek, hogy elveszíthetem. egyszer már megtettem, hogy elveszítettem a lelkem legfontosabb darabját, aki igaz most mellettem van, de már soha, SOHA nem tekint majd úgy rám, mint annak előtte. most itt van ő és minden pillanatban mikor kimondja, hogy 'SZERETLEK!' - kívánom, hogy fagyjon le minden, álljon meg az idő és

tartson örökre ez a pillanat, ( hmm... 'örökre', tessék még a végén újból hinni fogok a jelentésében? ) végigfut a hideg a hátamon és lehet nem látszik, de úgy érzem könny szökik a szemembe és visszafojtom őket, nem hagyom a félelmeimet kitörni. nem fogok tudni elég hálásnak lenni neki, hogy megtanított újból szívből szeretni és, hogy mellettem van. köszönöm neki, mindazt a szeretetet, amit ez alatt az egy hónap alatt kaptam tőle, és rendkívül sajnálom, hogy én a felét képtelen vagyok adni. pedig szeretnék, többet, többet, többet szeretnék adni.

SZERETEM.♥

'gyere kedves, orra nedves, szeme csillan, szaga édes.
van-e esélyem te gyönyörű? kalapál a szívem érted, dadogásom
nem is érted, nem lesz a szívemben derű...'

~.égre festett búsképű_*

megint régen jelentkeztem, elnézést. de annyi lelkierőm sem volt az utóbbi időkben, hogy leírjak pár megkopott szót és elkornyikáljam a lelkem mélyére eldugott érzelemdarabok bús nótáját. nem is érte volna meg. nem értené senki. mostanság egy kicsit összébb rugdostam magam, felkelve a porból és most igyekszem próbálgatni megtépett szárnyaim. közben búsan nyalogatom a mély, nyílt sebeimet, melyek már a felszínen levedzik keserű, sós varukat. ez a nyár nem nyár volt, ennél a szürke, borzalmas, hányingerkeltő valóságnál a kénköves pokol idealizált helyszínén eltöltött hónapok is szebbek, értékelhetőbbek és jóval kevésbé nyomorúságosabbak lehetnek. az egész 2014. eddig bekaphatja a nemlétező faszomat, bocsánat a modortalanságomért, de tényleg. azt hittem, ha megszabadulok másfél év földipokoltól szebbé fog válni az életem, vagy legalábbis valamiféle pozitív tendenciát mutat, ehelyett a naivságom és az idealizált képeim megint és még jobban szétrombolták, a lelkem világának így is romos várfalát. lassan ott tartok, hogy nem hiszek már semmiben, senkiben és a legeslegjobb az lenne, ha magányosan disszidálnék egy elhagyatott területre, hogy ott pusztuljak el egyszer a feledésbe merülve. de még mindig vigyázom az őrlángot, és próbálom lelkesíteni, feléleszteni. mostanság az van, hogy megint az alkoholba fojtom bánatom, és még az esetleges boldogságom csíráit is. ellenben kialakulóban van egy kép, ami talán javíthat az egészen. bárcsak ne lennék ennyire fáradt és életképtelen. mindegy is, vár egy talán jobb világ és ennek tudatában kocogok a lelkem peronján elérve a szebb világ felé zakatoló morcos kis bzmot-ot. 

'a vonatra várva,

a csikket a sárba 

és mindegy merre csak el.'

~˙ʎƃɐʌ ıʞ ɯopnʇ ɯǝu*

nem tudom ki vagy. vagy éppen mi. lényed szavakba önthetetlen - nemhogy leírható lehetne. nem tudlak megfogalmazni. talán nem is akarlak. élő emlék vagy. hangulatok, ízek, érintések tömkelege. érezlek. csodállak. vágylak. szörnyű ezeket ilyen semmitmondó szavakba ültetni, amelyekből már a csíra is halálba születik. szabadulni szeretnék az érzéstől, ami nyomja a lelkemet. de egyszerűen képtelen vagyok, hiszen a nap minden pillanatában ott szunnyadsz TE. egy hang fojtott, keservesen elhalóan utánad kiáltana: HIÁNYZOL! - de nem érne vele semmit sem. hiszen nem hallod. nem akarod hallani. nem akarsz már többet belőlem csak játszol, mint macska az éppen elejtett zsákmánnyal, majd szépen otthagysz, tehetetlenül. azt mondtad nem akarsz bántani, vagy fájdalmat okozni, ezért nem jössz be hozzánk csak ritkán. ezzel bántasz, hogy el akarsz szakítani magadtól. csodálatos vagy, hogy ennyi idő után is képes vagyok ilyen intenzíven érezni irántad. bár tudom, ez a teremtmény nem az már, akit ismerek. kiforrottabb, csodálatosabb, tökéletesebb, ismeretlen és kihívó. kívánatos, mondjuk. mondtam már, hogy elolvadok a mosolyodtól, mint egy jégszobor a banketteken? nem, még azt hiszem nem. legalábbis ennyire semmitmondóan biztosan nem fogalmaztam. szeretem a mosolyodat. minden pillanatban képes vagyok magam elé képzelni. hogy szeretlek-e? - ahogyan závada uraság fogalmazott: 

hogy szeretlek, csak nyers nyelvtan

s ki üres, részed nem lehet

semmim sincs, hát velem van

az hogy elengedtelek.

elengedtelek? minő balgaság. fizikailag elengedtelek, de lelkileg sosem tudtalak, pedig kézzel lábbal tiltakoztam a lényed ellen. ami elmúlt, annak nincs helye többé a jelenben. - gondoltam én. de te megjelentél óvó szárnyaidat rám terítetted és megsimogattad a lelkemet a szavaiddal. és én csak ittam, ittam, nagyokat kortyolva az éltető szavaidból, hiába volt maróan keserű és fájdalmas minden egyes cseppje. engesztelő volt és nyugtató. emlékszem, átöleltél és azt mondtad: ,,figyelj, én nem az vagyok már, aki voltam. nem bízom meg senkiben." aztán mégis, mégis ott voltál mikor szükségem volt rád. segítettél, ahelyett, hogy hagytál volna a hülyeségembe fulladni. fulladni. megérdemeltem volna. főleg azután, amit veled tettem. nem szerettelek volna tönkretenni, mégis sikerült. - éljen, egy pont rokasuperhero-nak. balfaszságból színjeles! - erre te azt mondtad: ,,én üldöztelek el magamtól, mint ahogy mindenki mást is." - ennél nagyobb butaságot életemben nem hallottam még. tökéletes voltál csak kölyök. mint ahogyan én is. éretlen, értékítéletileg 0. elbasztam, tönkretettem, elüldöztem a legfontosabb, legszeretettebb lényt az életemben. én voltam. NEM TE, HANEM ÉN. én tehetek az egészről. mára meg már nincs visszaút. az idő elnyelt, elszorított. most új vagy. új és ragyogóan ékes. fénylesz. ismerős mégis ismeretlen. egy emlékembe égett drága kincs. pont olyan vagy, mint amire emlékszem. csak az idő. csak az idő az, amely tökéletesre csiszolt téged és az éleiden szivárványosan törik meg a fényed. csodálatos vagy és kecses. jéghidegen égetsz. fájón melengeted a szívemet.  

I MISS YOU DEEPLY, UNFATHOMABLY,

SENSELESSLY, TERRIBLY. 

- Franz Kafka

mégse múlsz, összetörsz, dacolsz.

._μεταμόρφωσις_.

*nincs semmi ebben, mégis csak ez jár eszemben,

nincs semmi ebben, mégis csak ez jár eszemben.*

belső elmegyógyintézetem faláról a csempék fényes darabokban hullanak. szivárványos színjáték minden kis szilánkjának tánca. érzem, ahogy omlik és én csak hagyom, nem teszek ellene semmit. bágyadtan tekintek ki az üveges látószerveimen keresztül. nem látok semmit, nem érzékelek, nem fáj semmi. megkopott emlékek vetítődnek a belső szemeim elé és én mosolyogva nézem őket, mint egy kisgyerek, akit leültetsz a tv elé és nyál folyatva bámulja a képernyőt. még akkor is, ha nem tudja, miről szól. csak én, csak a miért-et nem tudom. egy csodálatos pár pillanat megváltoztatta az érzéseimet, a hangulatomat és befolyásolta a természetemet. úgymond adott egy esélyt az újratervezésnek.

AKAROM ÉN EZT!?.

-_szívtakarítás_-

meguntam félni.

már hajnali fél kettő.

csak 3 nap.

áthatolhatatlan ködburok. 

aludnom kéne.

IGEN, TE!

álmodom a valóságot.

fojtogat a hiány.

városnézés külföldi turistáknak. 

a szíved a torkomban ver. 

12 pici puha mancs.

monoton pörög a szürkeállomány. csak rád gondol.

még NE ébressz fel!

plakátmaradványok.

színfoszlányok.

megálló. megállok.

roka 2014. február

*.hullámgyötrelem.*

azt hiszem életem legsötétebb gödrének legmélyére kerültem pár napja. ragad, nyúlik, körbefog. nem szabadulok. démonok, melyek elragadnak, félelmeknek nevezik a 'lélekzők'. a boldogság és a szép hogyan birkózik meg ezekkel nem tudom. de jól csinálja. csak lassan és szakaszosan, mint amikor a töredezettségmentesítőt pörgeted a gépen. lassan kiirtódik minden féreg fájl, de a félelem, hogy elvesztheted azt, akit szeretsz felemésztő, mélybe sújtó és védett fájl, vagy inkább 210214465793892 millió biztonsági másolattal bíró. szeretném, ha jó lenne és bízom is benne, hogy jó lesz csak le kéne győzni ezeket az érzéseket, amik hullámokba törnek rám a mély depressziótól a sírni akarok állapotig.

Expose yourself to your deepest fear; after that, fear has no power, and the fear of freedom shrinks and vanishes. You are free.

*.egymásba olvad az élő anyag.*

alvászavar, kényszermosoly, boldogságérzet. ♥

___________________________________________________________________________

nem tudok írni, elfogytak a szavaim. nincsen egy értelmes mondatnyi szavam, amivel jellemezni vagy leírni lehetne ez az állapotot. felemelő, boldoggá tevő, mélybe sújtó érzetek. euforikus állapot, pillangók orosz hadsegernyi áradata. nem tudom mi ez nem is akarom, csak tudom, hogy jó és tudom, hogy akarom. igen, nem csak szeretném, hanem egyenesen akarom. jól vagyok, ennél jobban nem is lehetnék. boldog vagyok, mosolygok, mint a tejbe tök és képtelen vagyok levakarni a fejemről a vigyoromat. lehetetlenség megpróbáltam, mikor komolynak kellett volna lennem. nem ment. csak mosolyogtam, nevettem mind a vizsgáztatóra, mind a világra. az idő is tavaszra fordult, szikrázó napsütés, boldogság. minden csodaszép és értékes.

  

azóta csendesedett a boldogság, a hiányérzet annál mardosóbbá válik. felzabál, életképtelenné tesz. függővé válsz. akarod. akarom. kell. jól vagyok, mámoros ködburokban élem életem polaroidjait, amik már nem is annyira monochrome-ok. inkább üdék és színesek, mint a pillangók fátyolos szárnyai és ugyanolyan törékenyek is. boldog vagyok a kis szivárványszínű álomvilágomban, és éjjel a valóság gyötör, forgolódás, lázálmok.

 boldog vagyok.

___________________________________________________________________________

~.szavakból szőtt soraink.~

nincsenek gondolataim

fejem üresen kong az asztalon

a borosüvegek között fény

teámba lóg az ezüst

baráti érintése egy idegen kéznek

itt (meg)nyugodhatok .

( Szeged, 2014.01.24 Láma, Laura, pǝqɹnʇsıp ʎldǝǝp ǝɥʇ )

pillanat szilánkok
gondolatok a havon

lezárul a most

széttörnek a könnyek

meghal a holnap

pedig a tegnap sem volt

a pohár fenekén csillan a lét

én fényében tündöklöm

de a csend halott

( Szeged, 2014.01.24 Princess Material, pǝqɹnʇsıp ʎldǝǝp ǝɥʇ, Laura )

ˇ.csodaország illuziószilánkjai.ˇ

nem is tudom, hogyan kezdhetnék bele eme fejezet leírásába, sőt a legborzasztóbb az, hogy nem is tudom, hogy hogyan kéne szavakba önteni ezeket a gondolatokat. vagy egyáltalán kéne-e? hiszen, kit érdekel a múlt, kinek a célja az, hogy a múltjában éljen? miért böfögi fel a jelen a múlt történéseit? és miért érzed magad sok-sok idő elteltével is ugyanolyan szerencsétlenül magadat, mint anno egykoron? hiszen minden el lett felejtve már réges-régen. miért vágysz te is vissza a múltba? és miért csak akkor jössz rá mit rontottál el, mikor már régen késő? miért szeretsz feleslegesen? - rengeteg ehhez hasonló felesleges kérdés kavarog a buksimban. igen kérdések azok mindig akadnak, de válaszok?! ugyan minek is az. csak szépen beleőrülsz az egészbe válaszokat kutatva. érdekelnek egyébként a válaszok?! - nem. de valami mégis feszíti az agyam. belebetegedtem az elmúlt egy hét történéseibe. nem vagyok rosszul, sőt jól vagyok. néha magamba mosolygok, mikor megyek végig az utcán, még az sem érdekel, hogy hülyének néznek a nagy vigyorral a képemen. - bár ebben az átkozott, gyönyörűséges ködben úgyse látják. meg különben is, ugyan kit érdekel az én arcom?! euforikus állapotban vagyok megint. lebegek. gondtalan vagyok és pozitív, s mégis egyedül érzem magam. - össz-vissz ezt az érzést kellene leküzdenem. aztán ki tudja, talán boldog is lehetnék, egy pillanatra, egy percre. minő csodás gondolat.

*összeszedi a gondolatait. sóhajt és mesélni kezd*

a lelkem társra talált, a lelkem örül és szeret. csodás dolog, mikor a lelked megtalálja a másik felét és tudod, hogy ez a kapcsolat örök és elpusztíthatatlan köztetek. hihetetlen jó érzéssel tölt el minden pillanat, amit vele tölthetek. és a legcsodásabb, hogy nincs szükség fizikai kapcsolatra, kontaktusra az ölelésen túl. az ölelés amúgy is a legközvetlenebb és legenergetikusabb, legérzelmesebb kontaktus, amit az emberek egymásnak adni tudnak. az érzés, amikor összeér a szívetek. fantasztikus társra találtam benne, még akkor is, ha ez nem teljesedhet ki. talán jobb is így. örömmel tölt el a létezése és csodálattal a lénye. fantasztikus lény, jó lenne, ha ezt ő maga is elhinné magáról. a legjobbat kívánom neki, minden helyzetben. szeretem. ♥

a szívem elveszítette egy darabját, mikor is rájött, hogy a kapcsolatai fabatkát sem érnek, míg nem találod meg a fizikai, szellemi és lelki egyensúlyt a pároddal. elég rossz érzés rádöbbenni miért is nem működött az egész. és a legszörnyűbb az, hogy erre pont egy olyan ember mutat rá, aki egykoron a világot jelentette neked. sőt talán most is, de nem kaphatod már vissza sohamár. de csodálatos volt az a pár pillanat is, amit kaptam tőle, felemelő volt, csodálatos és szívszaggatóan fájdalmas. a hang, a kép, a szellem. lenyűgöző teremtés. szeretem, mindent szeretek benne még mindig. így ennyi idő után is. mindegy is tovább kell lépni. kérem a következőt!





a lényemet átjárja a pozitívság, amiért is még mindig nehéz felfognom milyen fantasztikus barátaim is vannak nekem. imádom, hogy fel tudják dobni a legeslegszarabb napjaimat is, ehhez azért tehetség kell és türelem. csodálatosak és csak az enyémek. - muhaha, egy önző dög vagyok tudom, mindegy is. - köszönöm, hogy vannak és nyíltan beszélnek velem. csodálatos emberek, állatok ( igen állatok is. ) vesznek körbe. szeretem őket. ♥

*tehetetlenség.

azt hinné az ember, hogy az érzelmek, az idő múlásával elmúlnak, kifakulnak és ködösek lesznek. de mi van, ha a régen játszott kottákban a hangjegyek újra és újra életre kelnek, újból és újból eljátszva a lila dallamok egymásutániságából szőtt alkotást? a szíved zenéjét? mi van akkor, ha meg akarsz szabadulni ettől, de az agyad tekervényes szőttesén beleivódott a legmélyebb szürkeállományodba? pedig az észnek ébren kell lennie és ezt te is tudod. próbálsz racionálisan gondolkozni, nem hallgatni a szívedre. de ő csak fújja, fújja és fújja a magáét. a monoton dallam, amit már régóta ismersz, tudod minden hangját. de mi van, ha nem akarsz, nem tudsz újra felépíteni egy várat? elölről kezdeni mindig mindent nehéz. de mi van, ha nem is szeretnél hozzákezdeni? automatikusan elutasítasz mindenfajta lehetőséget, még azt is, amire régen ó hűen vágytál. és nem tudod miért, csak egyszerűen nem-et mondasz mindenre. nem érzem azt, hogy újból képes lennék bármire. kiüresedett lélektelen testnek érzem magam, aki csak túlél, nem él és nem remél. csak és kizárólag túlél, közben a magányba menekül és az őrületbe vész. a lelked vagy szíved vagy legyen az bármi, a hiányzó részed meg pont nem a megfelelő embernél van. az az ember, ha racionálisan nézed az egészet gonosz , sötét és ártalmas. de a szíved másként festi fel a valóság vásznára. színesen, kedvesen, ártalmatlanul. a vászonra festett színek felemelnek, boldogságba repítenek és te csak hagyod magad, minden észérv ellenére hagyod magad. tudod, hogy nem helyes, de vágysz rá, kell neked. nélküle minden üres, felemésztő és romlott. minden nehézség ellenére kell neked. csak ennyi. de nálad is van valami belőle ám. csak egy darab, de nagy jelentőséggel bír. a SZÍVE.

és kopognak, az ajtóban áll, én meg örülök, hogy itt vagy. 

- gyere be, mit hoztál ide el, csaknem hiánytalan. 

- mindenem itt van, csak a szív kéne, ami még nálad van. 

- AZT NEM ADOM, MERT TE AZT ÖRÖKBE ADTAD! 

- szólok mérgesen. s becsapom az ajtót, felőlem meghalhat.

*~.késői virágzás.~*

Késői virágzás 

Rügyeket bontasz, pedig pont hervadnod kellene, 

Illatot ontasz, aminek a ködben nincs helye. 

Emlékeket ültetsz, pedig gyomlálnod kellene 

A múltat, hogy lehessen télre békés sírhelye. 

Könnyekkel öntözöl, így én bánatba öltözök, 

Közeledsz, épp ezért én a nap mögé költözök, 

Hogy ott sose találj rám, de soha ne felejts, 

Késő ősszel virágzó, magányos nefelejcs.

- csonka 2013. november -

*_gondolatfoszlány.~

az érzés, mikor nem érzel semmit. vagyis érzel, de már minden mindegy. vágysz valamire és mégis elveted és azt mondod: 'kell ez az egész a francnak!' - aztán ez újra és újra előjön. boldogságot szeretnél, de már beletörődsz, hogy úgysem jön el. találkozol a szerelemmel és még csak annyit sem vakkanthatsz oda, hogy 'szia!'. nem tudod mit szeretnél, vonz a tiltott és a lehetetlen. de te meg akarod próbálni, még annak ellenére is, hogy tudod nem helyes és a végén úgyis megbánnád. ezt mind elveted, de a magányos órák exponenciális növekedése újra és újra felböfögi a szürkeállomány rejtett zugaiból. pihenni szeretnél, de az agyad nem hagy. hagynád a faszba az egészet, de eszedbe jut, hogy nincs is okod miért hisztériázni. egy olyan pontban ragadtam, melyből valami felsőbbrendű erő tud csak kiszabadítani, valami érzelmi töltet. a baj az, hogy elvonja a figyelmemet a fontosabb teendőimről, hogy állandóan elkalandozom és elmerengek a lehető legnagyobb hülyeségeken. ez nem önsajnáltatásból mondom, mert hiszem, hogy én is legalább annyira fontos része vagyok a világnak, mint minden más individuum. talán egynél-kettőnél többet is érek. hiszem, hogy minél előbb lejátszódik bennem ez az egész és újból teljes értékű életet tudhatok a magaménak.

Für dich hat jetzt und hier die Jagd begonnen,
das Blut des Schicksals klebt an deinen Händen.
Reich mir die Hand, unsere Welt wird brennen.
Der Zweifel und die Angst werden im Feuer untergehn.
Reich mir die Hand, unsere Welt soll brennen, unser Stolz
und unser Blut in alle Ewigkeit vereint! ♥

~ csak az marad talpon, aki önmagával táncol. ~

~ fájdalomcsillapító.*

valami inspirálóan különös érzés fogott el pár napja. nem tudom miféle és honnan jött, de émelyítő és ködös boldogságérzettel körülvevő érzés. ami persze nem rossz. hihetetlen energiatöltet, így a semmiből pont a legjobbkor, mikor már kezdene az ember rádöbbenni mennyire szánalmas is az élete. egyszerűen a semmiből megszállt az a tudat, amit igazából eddig is tudtam: milyen jó is, hogy ennyire liberális és elfogadó tudok lenni. azt hiszem itt következik az a nyáladzós rész, amit már mindenki betéve tud, de egyszerűen nem tudok szabadulni ettől az érzéstől, hogy ne kürtöljem világgá. nekem vannak a legcsodálatosabb barátaim a világon. nemtől, identitástól és egyéb kategóriáktól függetlenül, ők azok az emberek akik kiegészítik a mindennapjaimat tökéletes egésszé. tökéletes egésszé kovácsolják bennem mindazt, amik összetört szilánkokként hevernek a lelkem mélyén. ezek az emberek a legcsodálatosabb, lelkek a világon és én meg a legszerencsésebb ember, hogy mellettem vannak a mindennapokban. nem, nem vagyok boldog. inkább vegyes érzelmekkel telt. nem tudom hová tartozom, nem tudom ki vagyok, csak lebegek. lebegek egy ködös burokban, ami iszonyatosan pozitív. igazából nem is érdekelnek a tények, míg ezek a lelkek körülölelnek és a maguk kis buta módján esetleg a tudtuk nélkül a magasba emelnek. nem tudom mire mennék nélkülük, egyszerűen leírhatatlan érzéssel tölt el, hogy vannak és, hogy NEKEM VANNAK. a létezésük, a kisugárzásuk, egy-egy mosolyuk és örömük bearanyozza az életemet. nem tudom másképpen leírni, csak ilyen csöpögős és undorítóan üres szavakkal, és még ez sem fejezi ki mindazt, amit érzek az irányukba. mondanám szeretem őket, sőt eléjük állnék és a szemükbe mondanám: SZERETLEK! de egyszerűen, az nem fejezné ki mindazt, amit érzek, csak egy üres szó lenne, ami pillanatok alatt elszáll és marad a kínos és hideg csönd.

- mint ahogy most is. -

amilyen hévvel elkezdtem írni, olyan sebességgel ürültek ki a gondolatok a fejemből. csak az érzés maradt, pillangók, pillangók everywhere. és azok, amiket tőlük kapok, azok a tettek és szavak, leírhatatlanok. azok a leírt szavak, melyeknek minden egyes hangsúlyát és zengését a fülemben hallom. csodálatos érzés, soha nem éreztem még hasonlatosat ehhez, ez valami felemelő és az egekig magasztaló. azt érzékelteti velem, hogy igen is fontos vagyok. még akkor is, ha esetleg nem teljesen igazak. iszom ezeket, intravénásan ki vagyok szolgáltatva mindennek, mint a morfium a fájdalmaktól lázas lüktető testbe úgy hatnak rám ezek. amikor ilyen és ehhez hasonlatos szavakkal illetik az embert, hogy: 'nekem előtted soha nem voltak igazi barátaim. köszönöm, hogy vagy! ♥' - valami leírhatatlanul csodálatos érzés.

- és csak egyet tudok mondani önző módon: SZERETNÉM MÉG! -

~_csillag vagy fecske.*

soha, soha, soha nem gondoltam volna, hogy a magány ennyire mardosni tudja a lelket. kiüresedett, lélektelen senki vagyok. felzabálta az idő és a magány diszharmóniája a lelkemet. szükségem van valakire, de még sincs. érdekes paradoxon, mert tényleg ezt érzem, hogy kell valakinek a jelenléte az életemben, de mint kapcsolat vagy bármi nem tudnám elfogadni. szeretnék, szeretni és szeretném, hogyha szeretnének, de majd idővel. még túl gyengének érzem magam magasröptű érzelmek kialakítására. arról nem beszélve, hogy nem szándékozom láncra verni magamat. elégszer csalódtam, bennem is csalódtak, szeretném ezt jóvá tenni, mert pokolian hideg és jeges minden egyes egyedül töltött perc. egy viszonylag morális lélekből egy amorális senki lettem, fájdalmat okoztam és csalódást. szükségem van az emberek közelségére, hogy mindent helyre tudjak magamban rakni. nehéz dolog, főleg látva másokat, hogy boldogságot festenek nap, mint nap az arcukra és én ezt a tehetségemet is elveszítettem. szükségem van olyan emberekre, akik lenyűgöznek, akik már a létükkel, fényükkel emelik a hangulatomat és kicsit feltöltik az ürességet, ami bennem lakozik. sok ilyen ember van a közelemben és ezért hálát kell, hogy adjak, hogy ilyen emberek vesznek körül és tisztelnek meg nap, mint nap a létezésükkel. szeretem őket. szeretnék tőlük bocsánatot kérni, átölelni őket és mindent úgy tenni, mintha minden rendben lenne. bár szerintem sokan, nem is tudják, hogy számomra ők ennyire fontos emberek és tulajdonképpen kihasználom őket, mert feltöltenek a tudatuk nélkül és én meg élvezem. kissé önző dolog, de ennyi nekem is kijár, legalábbis remélem, hogy ennyit én is megengedhetek magamnak. szeretném abba a hitbe ringatni magamat, hogy vannak olyanok, akiknek én is számítok és ugyanígy tekintenek rám. szeretnék az atharaxia gyönyörű állapotába lépni, ahol végre beteljesülhet a várt nyugalom, csend és béke. ahol nem zavar már a fény sem a dohos, füstös hétköznapok illata. szeretnék megszűnni és újult erővel visszatérni. SZERETNÉK...

'akit nem szeretünk, azt magunkkal, akit meg nagyon, azzal magunkat bántjuk.'

*_avec amour.~

azt mondják, hogy aki eltűnik az életedből és soha nem tér vissza, annak nem volt célja az életedben. nem volt helye, kategóriája, hogy észrevedd, megszeresd és fontossá váljon az életedben. és mi van azokkal, akik visszatérnek?  lehet évek múltán, de visszatérnek, megjelennek, fellépnek az életnek nevezett színpadon. egy idő után azt veszed észre egy olyan kapcsolat alakul ki köztetek, amit részben elszakíthatatlan szálakból szőttek az angyalok, a barátság köteléke. az egyik legfontosabb emberré nőtte ki magát az életemben, egyik pillanatról a másikra. minden egyes napom fontos része lett. hiányzik az, ha épp nem tudunk beszélni, vagy nem látom jó ideig. lehet ez nem kölcsönös, de számomra megnyugtató a jelenléte, a válaszai és maga a létezése. némiképp félek, hogy flúgosnak tart, mert szörnyen ragaszkodok a jelenlétéhez, de nem tudok mit tenni. meglehetősen jó vele beszélgetni, találkozni, ilyenkor sok kő esik le a szívemről. tisztelem, hogy ennyire türelmes velem és hagyja, hogy minden egyes nap a nap kilencszáz órájában beszéljek neki a hülyeségeimről, szívfájdalmaimról és a minden egyéb kicsit sem lényeges dologról, amiket normális esetekben mindenki leszarna. köszönöm, hogy létezik és azt is, hogy az én közeli köreimbe küldték a felsőbbrendű erők. tisztelem, becsülöm, mert felvirágozza a napjaimat és rettentően hiányzott egy ilyen ember az életemből, míg ő be nem csatlakozott. nem sokszor volt alkalmam ilyen emberre szert tenni az életem során. 

köszönöm őt.
( majd egyszer befejezem, bár ennél jobbat úgysem tudok. )
________________________________________________________________________________

mondanám azt, hogy az őszinteségi roham jó. de nem az. nyomasztó és rémisztő. viszont sok pozitív reakciót is kiváltottam az emberekből, ennek örömére. nagyon örülök ezeknek. 

íme egy, ami nagyon nagy örömmel töltött el:

na akkor viszonozom az őszinteségi rohamot. :D

én téged nagyon nagyon és szeretlek és szintén az egyik 

legjobb barátomnak tartalak ami nálam nagyon nagy szó. 

azon kevesek közé tartozol akikben mindenáron megbízok 

és bármit megosztanék veled. te egy csodálatos nő 

vagy, aki belülről sugárzik és nagyon nagyon szeretlek  ^^ ♥

ééés soha nem akarlak bántani, pedig imádom taposni az embereket :D

szóval éljen a pandás gyújtó.♥

~._beauty is found within._*

ezer meg egy éve, annak, hogy én ide valamit is írtam volna. bár többször próbálkoztam, de csak szövegroncsok és megfakult szavak lettek az én színes érzelmi és fizikai világom megtestesülései. pedig igazán sok színben úszó gondolatok járják át a fejem csöppnyi kis zugát. nem tudom, mit érzek igazándiból és minden áldott pillanatban elgondolkodom, hogy miért van éppen az, ami. mert tulajdonképpen az van, hogy kétségbeestem, megtört és kifáradt vagyok. belefáradtam a szerelemnek nevezett ócskaságba, nem bírok ennél többet adni, szinte már fájdalmasan kívánok minden egyes percnyi figyelmet, szeretetet, megbecsülést. szeretlek, ezt kimondani annyira szánalmas, és üres egyáltalán nem jelképezi mindazt, amit érzek irányodba. amikor mégis oly sokszor kimondom, inkább üvöltenék és ezt mondanám: 'te vagy a mindenem, te adsz értelmet a szürke hétköznapoknak, érted élek! szükségem van rád, mert te vagy ki táplálod a boldogságom, még akkor is amikor legszívesebben a pokolba kívánnálak!' ezt a kártyát, azt hiszem már párszor kijátszottad és én még mindig itt vagyok melletted, hűségesen láncra verve szolgálva a szerelmet, még akkor is, ha majdnem annyira fáj néha, hogy inkább választanám a biztos véget, mint, hogy ezt az elmebeteg állapotot.

mit kaptál, nem a jellemem
külcsín vagyok, semmi más
csak te hitted, hogy kell legyen
a lét mögött identitás
nem számoltál a többivel,
bár formában nincsen hiány,
hogy vagyok, még nem tölti fel
kongó egzisztenciám
békülni nem volt hova
nem lehettem egyszerre
a fájás kiváltó oka
s önnön hazug gyógyszere
hogy szeretlek, csak nyers nyelvtan
s ki üres, részed nem lehet
semmim sincs, hát velem van
az hogy elengedtelek

~_sakk-matt; avagy a fehér király az őrületbe vész.*

a játéknak vége; ami az emberből maradt; már régen a dögevők és lárvák étke. ez inkább isteni eredetű valamik összecsapásával lenne leírható. mindig is utáltam a függőséget; a szerelmet vagy bármit ami ezekhez köthető. jelen esetben az elsővel kellett illetve még kell számolnom. a függőség. túlságosan társfüggő vagy társaságfüggő vagyok; ha valaki sokat foglalkozik velem megszokom; elkényelmesedem; vagy éppen szívvel-lélekkel próbálom neki viszonozni tetteit. úgy érzem ez most sincsen másképp. játszottunk; nyíltan és mégis vesztettem. most sokan hülyének néznek; de nem tud érdekelni. számomra meglehetősen felemelő volt eme pár hónap melyet vele tölthettem. sajnálom; hogy nem feleltem meg neki; vagy éppen másra vágyik. én úgy érzem megtettem minden tőlem telhetőt; amit csak lehet egy ilyen bonyolult szituációban. akármennyire is próbálom tagadni; szeretem. nem szerelemből; de nem is vagyok közömbös iránta. sok mindent köszönhetek neki az elmúlt időben. kirántott egy mélypontból; ami már a durva alkoholizmus határát súrolta. boldoggá tett; megnevettetett; néha kikészített; de összeveszni nem vesztünk össze soha. hálás vagyok neki; amiért sok mindenben támogatott; talán támogat is. de el kell fogadnom a döntését; ami nem megy az nem megy. igazándiból egyet kívánok neki; hogy legyen boldog örökre; meg legyen minden jó az életében; szeressék és becsüljék meg annyira amennyire kell és amennyire én nem tudtam. nem mondom; azt hogy nem fáj; mert igen is kellemetlen sőt iszonyúan fáj; mint valami drogos úgy remegek; úgy megbabonázott a kis szemétláda. de majd egyszer jó lesz; erős leszek és leszokom a drogról. és újból neki állok az életemhez; reménykedve; hogy az út nem újfent az alkoholizmushoz vezet. ellenben míg vele voltam sokat változtam; sokkal higgadtabb vagyok; többet nevetek; jobb lett a közérzetem és önbizalmat is adott jócskán. ahhoz képest; hogy le voltak fektetve a játékszabályok és tudtam minden lépésről; és ennek következtében nem bíztam el magam az; hogy már nincs iszonyúan megvisel; annak ellenére hogy felkészültem már régen erre. azt hittem gyerekjáték lesz; de legszívesebben telesírnám a kispárnámat; ( itt megjegyezném azért szerencse; hogy nem az a típus vagyok. ) meg elmondanám milyen szar az élet; de nem érnék el vele semmit; arról nem is beszélve mennyire gyerekes és szánalmas viselkedés lenne. a szomorúságot álcázni a világon a legkönnyebb; egy két mosoly és már mindenki azt hiszi; hogy boldog vagy és semmi gondod nincsen. az emberek átverhetők; mert mindig az alapján ítélnek; amit éppen látnak; ezért is oly könnyű játszani nekik. 

annak ellenére; hogy ezt módszeresen próbáltam tagadni; éreztem iránta valamit. minél több időt töltöttem vele; annál inkább tudtam; hogy az érzések nem múlnak el.

._te amo tanto_.

tulajdonképpen; azt se tudom; hogy hogyan kezdhetnék neki a mesémnek. elvagyok veszve a gondolataimban. kicsit félek; nem tudom; hogy mit akarok; kétségek között vergődöm. és mégis; azt kell; hogy mondjam; hogy végre viszonylag jó az életem. túlléptem a nehéz időszakon. hihetetlen nagy kételkedés fogja el a szívem akármibe is kezdek bele. meg tudom-e csinálni?. vagy megint szokásosan elbaszom?. megfelelek-e?.  és az egyéb ilyen jellegű önbizalom-romboló kérdések hada szállja meg a szürkeállomány tekervényeit. és ez a nagy baj; hiszen sokszor ezen kérdések válaszát kutatva rohanunk el amellett; hogy ne rontsunk el dolgokat. hogy minden jó legyen; de legalábbis szép. és talán egy cseppnyi boldogságot nyújtani tudjon.

 ______________________________________________________________________________

ezt egy jó pár napja írtam; de nem tettem közzé. most megteszem.  azóta pozitívabb lettem; jó irányba fordultam. igyekszem nyugodtabb lenni és örülni minden apróságnak. sajnos még mindig kell néha az alkohol mámora. lehet az utóbbi időkben túlzásba vittem eme csodaszer fogyasztását. de majd idővel ez is változni fog. szeretném; ha jó lenne; sőt nem is. HISZEM; HOGY JÓ LESZ!. hiszem. nem remélem; nem szeretném; hanem HISZEM; TUDOM; HOGY JÓ LESZ!. 

az élet levesestál. 

minden kanál egy korty halál 

csak érjen el a jókedvem a számig.*

♥

~._tabula rasa.*

úgy érzem; hogy az életem egy fontos szakasza lezárult. átestem a következményeken és a velejáró érzelmi válságon. a problémák nem múltak el; de leküzdhetőbbé váltak. tisztábban tudok gondolkozni; látni. nem vagyok már elvakult; ki rohanjon kétségbeesve a lehetetlen kapcsolata után. kipihentem magam; mintha egy rémálomból ébredtem volna fel. egy hosszú és fájdalmas rémálomból. helyrepofoztam magamat; meg jó páran segítettek is. néhányan a tudtuk nélkül. köszönöm nekik nagyon. itt volt már az ideje a továbblépésnek; főleg; hogy itt a nyár is és szép az idő meg eljön a bolondozások ideje is. bár minden pillanat a bolondozásé; de akkor is. nyáron az ember szabadabb; nem köti semmi jobb esetben. a mostani állapotomat vizslatva; azt mondanám; hogy felküzdöttem magamat arra a szintre; amikor minden tökéletes lenne; ha... ha ez a 'ha' nem szerepelne itt; azt is állíthatnám; hogy jókedvem van; majdhogynem elértem a boldogságot. de; sajnos ez nem így van; a szívem mélyén igazán nagy űrként viselkedik a tömör magány. de ez az állapot is leküzdhető lesz egyszer. addig viszont hosszú és nehéz út áll előttem. 

Magány

szürke kétségbeesett gondolatok;
újrahasznált szánalmas mondatok.

ezernyi szín; ezernyi arc

egyszer véget érő halálos harc.
oh; merő kín; sápadt szenvedély;
mind csak áztatott buja kéj.
a nap lebukik a horizonton;
egyedül maradsz minden ponton.
bukott angyalként nézem a világot;
kitépem szárnyaim; s fejet hajtok.
te kegyetlen valóság;
bús szenvtelen álomvilág!.
bánat; fájdalom és kín;

könnyeim; mint szivárvány szín.

szörnyű kegyvesztett szellem; jéghideg tekintet;

s szívében tengernyi szeretet.

mélységes fájsz; e pataknak tükre;

romlott érzelmek; kelletlen képe.

de figyelj csak!. csend van.

szívet tépően hallgatag a táj.

csúf; ostoba; szertelen magány!.

féreg mivoltát idézi énemnek;

láncos kutyáját a félelemnek.

vicsorogva tekint felém;

ostoba eb!. bennem te élsz!.

széttéped szívemet;

s fukar dögevők elé veted.

hess!. ocsmány keselyű; szégyenletes róka!.

fájó testemnek kisded porcikája.

semmit nem ér; de küzd hasztalan; 

a vád mely éri alaptalan.

végtelen rázza; zörgeti porláncát;

s megtörli véres orcáját.

de ah kedvesem; te őrjítő magány!-

véred csorogva foly; mily nagy talány:

miért érzem szívemben mind e kínt?.

hisz tiéd ez összes borzadály.

H A L O T T I _ L E P E L _ É S _ L I L A _ B Á J .

2010.roka

*_halálba vágyó gondolat.*

régen írtam. talán nem jött az ihlet vagy csak képtelen voltam írni bármit is; ami ez alatt az időintervallum alatt történt. jó is volt; rossz is volt; de csak éppen annyira; amennyire szokott lenni általában. nem vagyok jól; sőt egyre inkább a szakadék szélére kerülök; vagy tán már azon táncolok. nem tudom. egy biztos; hogy nem akarok senkinek se rosszat; de mégis sikerül. és nem egyszer; nem is kétszer; sokszor. bennem van a hiba; ez valószínű. próbálok nem a problémákon rágódni; hanem éppen kiutat keresni a boldogság felé. ha egyáltalán az élet rám osztja azt a lapot; hogy lehessek még boldog. előtört az versíró vénám is; nem a legjobb fajta; de hobbi szinten gondolatok kiírásának egyik legjobb módja. ugyan úgy; mint ez a blog. sajnálom; amúgy; hogy nem írtam; meg azt is; hogy csak a problémáimról írok. de majd lesz jobb és lesz szebb a világ. talán... egyszer.

5 perces

foltozom a lelkemet;
van már rajta folt végtelen.
játszottam vele merészen;
most ölelném szelíden.
késő a bánat; nagy a fájdalom;
mást okolni aljas rágalom.
magam vagyok; egyedül.
a magány a szívemben hegedül.
szeretnék én; de nem lehet;
szomorúság öli az érzelmet.
zongorán játszik a lila félelem;
ezt a dallamot már régről ismerem.
fájdalmas; kínzó hangjegyek;
tőrként sebzik a szívemet.
menekülnék; de láncba verve állok;
rettenetes; vészjósló godolatok.
2012. roka